Dohányzás

Hayim, Melbourne 2006:

"A múlt heten a villamosról leszállva valaki rágyújtott. Borzasztóan zavart a füstölése, hiszen a közelben álltam. Aztán... Megdöbbentem... Néhány hét tömegközlekedés után ez volt az első alkalom, hogy valaki leszállván valamelyik járműről egyből rágyújtott. Nem tapasztaltam ilyet se a vasútállomáson, se a villamosmegállókban előtte. Azóta figyelem, és vannak néhányan, akik ilyen "elvetemült" módon cigiznek. De kevesen vannak, nagyon kevesen. Magyarországon nagyon zavart az, hogy a Keletiben rengetegen füstöltek a tömegben. Itt hamar hozzászoktam a jóhoz, és csak most döbbentem rá, hogy mennyire kevesen dohányoznak a megállókban."

Kanga, Melbourne 2006:

"Ebben az országban a bagósok másodrendű állampolgárok! Már majdnem azok voltak a 80-as évek végén is, mikor ideérkeztünk. A közéletben először a kórházakból és az irodákból tiltották ki a cigizést (a 80-as évek végén), majd jött a járművekről, boltokból, s néhány évvel ezelőtt az ételt felszolgáló helyekről (kávézók, éttermek, büfék stb.) - és manapság már a pub-okban a piálós részen sem lehet füstölni.

Ami a dohányáruk árfekvését illeti, hát az igen drága. Egy karton cigi 88-ban 13-15 dollár volt, most egy doboz kerül ennyibe (azt hiszem a legolcsóbb fajta). Jóformán alig lehet dohányzó embert látni. Persze azért vannak, de például az én 15 fős csoportomból csak 1 kollegina cigizik, de könyvtár szinten talán ha négyen-öten (százhuszonvalahányan vagyunk)."

Ebédidőben

Hayim, Melbourne 2006:

Nem nagyon ebédelnek az ausztrálok. Enni esznek, de sokan csak egy szendvicset kapnak be, és a nagy étkezést estére időzítik. Rengeteg étterem délután ötkor nyit, délidőben nem is számítanak arra, hogy vendég jön. Persze vannak éttermek, amelyek nyitva vannak, de ért már bennünket kellemetlen meglepetés, amikor kinéztünk egy jó kis indiai vagy éppen magyar éttermet, és 12-kor még javában zárva voltak.

Sydney-ben délben nyitva vannak az éttermek. Nincs nagy forgalom, de azért annyi van, hogy megérje nekik.

Viselkedés nyilvános helyen

Hayim, Melbourne 2006:

A legtöbb helyen köszönés után automatikusan megkérdezik: "How are you?". Nem mintha túlzottan érdekelné őket, hogy hol fáj, merre megyünk, de azért jól esik, hogy érdeklődnek. És a boltban is örül a pénztáros, ha én visszakérdezek, hogy ő hogy van.

Géza, Perth 2006:

Szerencsémre a két hónapban még nem futottam össze bunkóval. Alig beszélek angolul, lehet nem hallottam meg. Viselkedés után pedig senkire nem mondhatom, hogy bunkó lett volna. Persze a köszönés formaság, és meglepően sokan köszönnek is. Buszmegállóban, buszon, aki mellém leül, a sofőr, amikor leszállok, ha a hátsó ajtón, akkor látom a szemét a tükörben és hogy int. Köszönnek az utcáról, mikor elöl vagyunk a kertben, valszeg utcabeliek. De még a liftben is az iskola épületében. Ha az idő engedi, még szóba is elegyednek velem.

Udvariasak tényleg, nemcsak a boltban az eladók, általában az emberek. Kontrasztként ideírom, mo.-on előfordult, ügyintéző köszönés és rámnézés nélkül, sziszegve csinált meg 3 perces papírmunkát fél óra alatt. Általában ott a hivatali ügyfél undorító szükséges rossz, aki csak azért van, hogy keserítse a HIVATALNOK életét. Az eladók is végletesek, vagy rád sem sz..ik, vagy a nyakadra áll, okosabb és mindenképpen rád akar tukmálni valamit. Ismeritek mind, nem kell folytassam. Ezzel szemben itt érzem, hogy tényleg segíteni akarnak és segítenek is. Nemcsak üzletben, hivatalban, hanem bárhol. Senkinek nem esett nehezére útbaigazítania, (de már én is segítettem japán turistának).

Pár hete a folyóparton nem indult a szomszéd parkolóban egy házaspár kocsija, szóltunk nekik, szívesen megtoljuk, esetleg megnézem mi a baj. Megköszönték, mondták nagyon kedvesek vagyunk, és már többször előfordult, de aztán beindult, persze a bendix akadt. Odaát ugyanilyen szituációban megkaptam, hogy "közöd hozzá?", mert az ő kocsijuk ugyan nem rossz, és akkor kattogtatják, amikor nekik jól esik. A velencei tónál történt.

Másik. A Swan Bellt fényképeztem, egy ember szólt, hogy nappal szemben nem lesz jó a kép. Először bennem is a magyar mi köze hozzá indult el, és hogy én jobban értek hozzá, de hála istennek nem tudtam angolul mondani. Ahogy belegondoltam, biztos segíteni akart, nem tudhatta, mit-hogyan-miért és miért épp úgy csinálok.

Nem akarok senkiből szentet csinálni, itt is van bűnözés, erőszak és szélhámosság, történnek karambolok, balesetek, ezeket eddig csak a tévében láttam. Ebben a másfélmilliós városban 2 hónap alatt nem tapasztaltam negatív dolgokat. Európában, igen, nem csak Mo.-on, ehhez nem kell 2 nap!

Igen, sorbaállnak, de inkább csak az egyes megállókban, a buszpályaudvaron pedig több busz is indul ugyanarról a kocsiállásról, nem tudni, ki melyikre vár, sokan üldögélnek. Általában udvariasak, időseket, nőket előreengednek, a bérletesek a kp-vel jegyet vásárlók mellett felszállnak, így gyorsabban megy. Tolakodás nincs. A CAT-en, ha tömeg van, nem szállhat fel több ember, bemondják, hamarabb jön a következő. És az jön is. Több reggelen megfigyeltem, most mindig a másodikra szállok.

Tibi, programozó, 2006 Brisbane:

Az udvariasság ismeretlen fogalom.

Természetesen!

Az udvariasság, az udvari szokások a középkori spanyol, francia és itáliai fejedelmi udvarokban alakultak ki és az idők során elterjedtek az alacsonyabb néprétegekben és távolibb vidékeken is. Többek között beszivárogtak egy kissé Magyarországra is, de csak kissé. Mikor én ott Szabolcs megyében gyerek voltam, akkor azon a vidéken azokat a rétegeket még nem érte el. Egy szabolcsi paraszt nem engedte előre a nőket az ajtóban és nem tudott késsel-villával enni. Húúúúú, de lebunkózták érte Budapesten.

Angliába valószínűleg sokkal lassabban jutottak el ezek a szokások, mint Magyarországra. Ha valami francia, az egy magyar embernek ma is szigorúan utánzásra méltó, egy angol embernek viszont nem.

Teljesen megbízható információm vannak arról, hogy 1787. május 13-ikán, mikor az Első Flotta kihajózott a Csatornára, hogy a hajórakományt képező 789 fegyenccel megalapítsa a gyarmatot Ausztráliában, egynek sem volt fogalma a francia udvari szokásokról. Londoni tolvajok voltak, értettek ahhoz, amihez értettek. Utólag kár is számon kérni rajtuk.

A szokások elterjedtsége nagyon különbözik ma is. Egy lengyel fiatalember, mondjuk egy olyan korú és társadalmi helyzetű, mint Tibi, kezet csókol a nőknek. Ez Magyarországon elképesztően régies, már-már színpadias dolognak tűnhet. Bezzeg Varsóban. Hogy ott mennyire lebunkózhatják a budapestieket? Természetes, hogy ők magasabb rendűek, mint ahogy a budapestiek is magasabb rendűek, mint a szabolcsiak. És így tovább.

Tehát: itt Ausztráliában nem szokás egymásba karolva sétálni, nem szokás másokat előreengedni az ajtóban, nem szokás bókolni és kezet csókolni a nőknek, nem szokás hízelegni a főnöknek bár újabban már tudunk késsel-villával enni. Mi több, evőpálcikával is, de ez egy másik történet (lásd még Tibi blogját). Az említett szokások el vannak tűrve. Ha gyakorolod őket, hát gyakorolod, a te dolgod. Kicsit azért furcsállják, mint ahogy te is furcsállnád kézcsókot, ha látnád a sydney-i lengyelek között.

Vizin diák, Sydney 2008

Reggel esik eső, Vizin kemény, nem vesz fel kabátot ( merthogy nem hoztam, gondolván minek ) dehát menni kell. Megérkezem a megállóba, ahol ketten álnak esernyővel. Odaérek, köszönés, majd egyik hölgy odalép hozzám, és nyujtja az ernyőt, hogy nekik kettő van, ne ázzak. A szemem kikerekedett, meglepődtem, de nem fogadtam el, annyira nem esett. De a mai napom eső ellenére is jól indult. Otthon gondolom még az ernyőt is felém rázták volna le, hogy hamár ugyis vizes vagyok, akkor nem mindegy?

Krisz angol-tanfolyamon vett részt Melbourne-ben, 2006

Megtanultam pár dolgot mások kultúrájából. Pl. az ázsiaiak sose fújnak orrot, az nagy tiszteletlenség náluk, ezért inkább végigszipogják az egész órát. Koreai és thaiföldi osztálytársaim sose esznek állva, és telefonálás közben takarják a szájukat. Kínai és japán kollegák nem csinálják ezt és őket gyakran látni, hogy óra alatt csipegetnek.

Házi feladat: próbáld meg, hogy egy thai étteremben, ahol minden méregerős csilivel és zöld borssal készült, nem fújod ki az orrod!

Kézfogás

Az angolul beszélő népek kétszer fognak kezet. Egyszer a bemutatkozáskor, egyszer pedig a végleges elbúcsúzáskor. Nem naponta kétszer, hanem egy életben kétszer. Az ázsiaiak egyáltalán nem fognak kezet.